1956 – Ott voltam

 

Megemlékezés más szemszögből.1956_kepekben_07

“60 év. Hihetetlen hosszú idő egy ilyen nyugtalan, örökmozgó város életében. Annyi minden megváltoztatott oly sok sziklaszilárdnak hitt emléket. A Műegyetemen voltam másodéves hallgató. Akkor, mikor pár napra szabadok voltunk, igazán szabadok. Moszkvában csak néztek és nem hittek a saját szemüknek. Mégis miért teszik ezt már megint? Folyton lázadnak, folyton elbuknak. Hát sosem tanul a magyar?

Ez más volt. A Műegyetem fiataljai, az ország fiataljai, a munkások azt mondták: elég! Fellázadtak egy rendszer ellen, mely milliószor nagyobb volt náluk. Ők csak azt tudták, érezték a szívükben: magyarok vagyunk, és nem egy idegen nép szolgái!

Fegyvert ragadtunk, Budapest lángra lobbant. Hosszú évek óta először önfeledt volt a hangulat, ám aki még nem tudta, az is sejtette: a neheze csak most jön: a szovjetek tankokkal, gépfegyverekkel vágnak majd vissza. Rengeteg utcát elbarikádoztunk és felkészültünk. A halál aznap nem az ellenség rémisztő árnyéka volt, hanem a szövetségesünk. Nem volt vesztenivalónk. Ha elbukunk, a megtorlás utolér mindenkit, de százszor is megéri, mert megüzenjük a világnak: a kommunizmus sebezhető. A legnagyobb fenyegetés mi vagyunk rá. Ha itt veszünk, a szabadságért veszünk.

Legjobb barátaim, hallgatótársaim estek el mellettem az összecsapásokban. Miért nem segít nekünk senki? Dühös voltam és büszke. Egyetlen indulatot sem tudtam és nem is akartam magamban tartani. Megrohamoztunk a csapatommal egy géppuskafészket.

jozsef_korut_corvin_kisfaludy_koz_sarok_hatterben_a_kilian_laktanya_romos_epulete_kiegett_szovjet_t-34-85_harckocsi

 Lövést kaptam, ahogy társaim is. Mikor felébredtem, belém hasított a fájdalom. Minden erőmet összeszedve felálltam, és bementem a legközelebbi bérházba, ahol embereket láttam. Felmentem a legfelső emeletre, és körbekémleltem. Aznapra vége volt. Romos utcák, szétlőtt házak mindenhol, katonák kiáltozása hallatszott fel. Zsebkendőmet kerestem, de csak üres zsebeket találtam. Irataimat bizonyára elvették, hogy azonosítsanak. Fejem szédült, az egész testem lüktetett a fájdalomtól, de csak néztem az utcákat. Az én pesti utcáimat. Valaki megérintette a vállam, és halkan kérdezett valamit.  Annyit tudtam válaszolni: segíts, majd összeestem.”

60 év telt el. Több, mint fél évszázada nem látta a fővárost. Menekülnie kellett, új papírokkal, múlt nélkül, új személyazonossággal beilleszkedni a csendes falusi életbe.  Egy életet élt le anélkül, hogy visszament volna azokra az utcákra. Közelgett egy újabb évforduló, ilyenkor mindig rosszul aludt. Felesége egy évtizede elhunyt már, fiai külföldön dolgoznak, nem maradt itthon társasága.

1446631592_bp

Villamossal igyekeztem épp egy találkozóra, mikor megpillantottam. Az ablak mellett ült, vastag kabátba burkolózva, ősz fején svájci sapkával. Az arcvonásait most az öröm szedte ráncba. De ilyen őszinte mosolyt még sosem láttam. Csillogó szemmel nézte az épületeket, hidakat. Kezét az ablakra téve, szinte megérintette a várost. Vigyázva, nehogy valamelyik távoli torony leomoljon. Ő mindazért küzdött, amiben most élünk. Amiért másképp alakult sorsunk. A romok helyén egy jobb jövő épült fel, de ehhez az ő áldozatukra volt szükség.

Adjuk meg a tiszteletet azoknak, akik értünk küzdöttek. Emlékezzünk illően október 23-ra.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s