Egy kerekasztal-beszélgetés keretein belül lehetőségünk nyílt testközelbe kerülni az 1956-os forradalommal. Itt nem filmvetítésről, megemlékezésről van szó, hanem emberekről. Eljöttek a forradalom műegyetemistái, az akkori “jövő mérnökei”, akikről ma már csak a történelemkönyvekben olvasunk. Akik a gyújtózsinórja voltak Magyarország egyik legmeghatározóbb eseményének. Nacsa János és társai történelmet írtak. Most itt, a BME-n, ami akkor annyira volt az övék, mint most a miénk, meséltek nekünk:
Nacsa János vagyok, 1956-ban negyedéves építőmérnök-hallgató voltam. Édesapám szorgalmazta, hogy a Műegyetemre jelentkezzem. Kétségtelen, hogy akkoriban ennek a szakmának nagyobb presztízse volt, nem voltak elhelyezkedési problémáink. Persze ’56 miatt mindegyikünknek voltak később nehéz helyzetei, de attól még bizton állítom, hogy jó szakmát választottam.
Napjaink fiataljai még az egyetem alatt is relatíve a gyermekkorukat élik, úgy értve, hogy egy olyan környezetben nőnek fel, ahol még mindig egy kicsit édesanyjuk szoknyája alatt vannak. Önöknek mennyire kellett felnőniük ezekhez az eseményekhez?
Ebben nagyon igaza van. Saját unokáimon érzem a különbséget abban, ahogy ők ma a világról gondolkodnak és ahogy mi gondolkodtunk a világról. Hamar meg kellett tanulnia az embernek a saját lábára állni. Ha a szülő nem tudott segíteni, elmentünk hómunkásnak, elmentünk vagont kirakni. Más szituáció volt. Amikor én mesélem az unokáimnak, hogy milyen világ volt, nem is nagyon értik. Miért nem mentünk külföldre – kérdezik – én meg csak magyarázom, hogy még a határ mellé is csak különleges engedéllyel lehetett menni. Vannak dolgok, amikben teljesen idegenek nekem. Ha azt nézzük, hogy szakmailag mi, vagy ők vagyunk jobban felkészülve, akkor azt kell mondjam, hogy a fiatal generáció messze előttünk tart, mind számítástechnikában, mind készségtárgyakban, viszont minket hamarabb az életre kezdtek nevelni. Nekik van egy védőhálójuk a szülők által. Persze itt is vannak kivételek, mert van olyan unokám, aki rászorul, mert nem olyan önálló. Olyan is, aki segítség nélkül boldogul egyedül, és évekre előre tervez programot magának. Mi évekre előre nem nagyon mertünk programot csinálni.
Nagyon jól emlékszem, nekem óriási problémám volt, hogy ha végzek, el tudok-e helyezkedni. Ötvenhat után nagyon sokan voltunk, akinek elővették a káderlapját és nem dolgozhatott, csak bizonyos idő után. Én úgy érzem, hogy ez az emberöltő egy nagy szakadék, ami köztünk és a mai generáció közt van. Mi inkább meg akartunk felelni az életnek és túlélni.
Ehhez kapcsolódva merül fel bennem a kérdés, hogy Ön milyen részletesen eleveníti fel az unokáinak, gyermekeinek az akkor történteket? Sokszor hallani, hogy inkább nem akarnak beszélni róla, azok akik átéltek egy hasonló volumenű eseményt, valaki pedig szorgalmazza, hogy az ifjúság tudja és értse, hogy akkor és ott, mi történt. Hogy ne csak a végkifejlettel legyenek tisztában, hanem azzal is, hogy Önök hogyan élték meg.
Ez egy nagyon érdekes dolog. Lehet, hogy észrevette, hogy én egy beszélő típus vagyok… Nagyon sokat mesélek az unokáimnak, ugyanis nekem nem volt nagyapám. Az egyik az I. világháborúban halt meg, a másik olasz fogságba került, hazajött és valahogy olyan sokk érte, hogy szinte nem is beszélt. Nem sokra rá ő is meghalt. Nekem ezért a nagyapa figura hiányzott a gyermekkoromból és azt akartam, hogy az unokáimnak ne legyen hiányérzete. Akik egyébként a mai napig azt kérik, hogy írjam meg az életrajzomat. Azt akarják, hogy maradjon meg. A mi évfolyamunknak egyébként a krónikása is vagyok, így nem tartom lehetetlennek a dolgot. Próbálom áthidalni azt, hogy nem nagyon vannak kérdéseik a mai gyermekeknek. Hallgatják, hallgatják, de tulajdonképpen nincs fogalmuk róla, hogy milyen lehetett átélni egy forradalmat. Ezt az űrt szerintem a nagyszülőknek kell betölteni, hogy ismerjék a mai fiatalok, hogy milyen világ volt és hogy volt egyszer egy ’56.
Egy kis visszaugrást is tehetnénk az időben. Milyen volt a forradalom utáni légkör az egyetemen?
Jellemző, hogy az évfolyamok nem is tudták, hogy a háttérben megtorlás van. Akiket kihallgattak, vagy kirúgtak, megbüntettek, azok nem dicsekedtek vele. Egy szűk kör tudta, és felkészültünk rá, hogy szólítani fognak minket. Évtizedek után, már a 90-es években döbbent rá az évfolyam, hogy mi minden történt velünk, amiről ők semmit sem tudtak. Nem volt nyilvános. Ilyen értelemben mindenki elkezdett saját magával foglalkozni, hogy elvégezze az egyetemet, legyen munkája, éljen túl. Kicsit önzőn. Igen, önző világba kerültük. Persze nagy a szórás, hogy ki hogyan élte meg az elkövetkező éveket. Volt olyan, aki elkezdett helyezkedni és elfelejtette, hogy mit csinált ’56-ban. Az életrajzukból eltűntek az októberi tetteik, mintha ott se lettek volna. Nekem nem lehetett eltüntetni, nekem ilyen vastag káderlapom volt – mutatja – amíg ’90-ben be nem hívtak, hogy na akkor Nacsa Úr, jöjjön a káderlapjáért. Akkorra annyi maradt benne, hogy ő egy mérnökember, így haladt, ilyen beosztása volt, ennyi a fizetése stb… Mindent ami a lényeg volt, bedaráltak. Érdekes, hogy így tényleg nem tudott a környezetünk szinte semmiről és csak utána szembesültek. Nagy érdeklődéssel olvassák a később készült nyilatkozatokat az akkori évfolyamtársaim is.
Még arra lennék kíváncsi, hogy mit gondol: akkor is ekkora mértékben részt vettek volna az eseményekben, ha nem a Műegyetemre járnak, ahol a szikra pattant?
Ez egy jó kérdés, nagyon jó. Arról lehet értesülni különböző könyvekből, hogy más egyetemeken mik történtek a forradalom alatt. Külön kötete van szinte mindnek. Itt van nálam a műegyetemi is. Én az összeset elolvastam és bele tudom élni magam. Hogyha én akkor ott vagyok, hova kerülök, mit teszek. Nagy a szórás egyébként, nálunk alig maradt fényképanyag, Szegeden csodás képek születtek, valaki végigfotografálta az eseményeket.
Na most, ha másik egyetemen lettem volna, – ha végigolvassák ’56 irodalmát, láthatják, hogy minden egyetemen megindultak az események – máshol is az élvonalban lettem volna. Mi abban vagyunk kiugróak, hogy pontosan nálunk pattant a szikra. A mai napig büszke vagyok arra, hogy pont akkor, pont itt voltam. A Képzőművészeti Egyetemen például ugyanúgy benne voltak a forradalom sodrában, bár nem országos szinten, csak az is egy lényeges különbség, hogy ott a professzoroknak volt akkora hatalma, hogy megvédték a hallgatóikat. Nem voltak olyan megtorlások, mint nálunk. Három embert akit ismerek, kirúgtak és az ország összes egyeteméről kitiltottak, nálunk sorozatban jöttek az ösztöndíj-megvonások, kollégiumból rúgtak ki hallgatókat. Az is bele volt csempészve, hogy aki megkapta a fegyelmijét a forradalom miatt, és volt egy akármilyen apró tanulmányi vétsége, arra ennek a hatására visszatértek. Nekem volt egy két hetes rajzbeadási késedelmem és egy évre kizártak. Most képzelje el ezt a dermesztő szituációt. Nem két jegyet vontak le a végeredményből, hanem kaptam egy évet.
Abból, amennyien ma eljöttek, azt szűröm le, hogy még mindig nagy az összetartás Önök közt, akik a BME-n élték meg és vitték véghez a forradalmat. Így van ez?
A budapestiek zöme azonos középiskolából jött, ők is egy kis család még mindig. Mi, kollégisták voltunk, ez egy sokkal bővebb család. Mi a legtöbben nemzetőrök voltunk: járőrök és a rohamcsoport tagjai. A rohamcsoportos brigáddal mai napig is teljesen összetartunk. Egymás után hullunk el, de rendszeresen összeülünk és tartjuk a kapcsolatot. Akkoriban is úgy mentünk egyik kollégiumból a másikba, hogy az a banda együtt maradjon. Ma is, ha nem is találkozunk gyakran, legalább figyelemmel kísérjük egymás életét, hogy mi is lett azokkal a bizonyos ’56-os ifjakkal.
A hagyomány szerint idén is, október 22-én, 15:00-kor sor kerül az 1956-os megemlékezésre, a K-épület aulájában. Reméljük, hogy a forradalom 61. évfordulójának alkalmából sokan eljöttök, hiszen bár, mint utókor, de mi is részesei vagyunk annak, amiért ’56 mérnökhallgatói az asztalra csaptak és egy ország követte őket.
Martos Blog 